Kategória: Megcsalás és szakításMég várok rá...
Ez egy pár hónapig tartó boldogság története. Ahogy jött, úgy el is fújta a szél...talán. Nemrég még nem is merült fel bennem, hogy ilyen hirtelen, bármilyen magyarázat nélkül vége lesz egy boldog idônek. Csodás néhány hónap volt, egy csodás pasi karjaiban. Nem tudom, vissza talál-e még egyszer hozzám, de én várok rá...amíg csak kell...Kapcsolatunk tavaly ôsszel kezdôdött. Akkor még egy vidéki város kórházában, nôvérként dolgoztam. Szerelmem a nôvérét, K.-t (nevezzük ôt így) látogatta szinte naponta, aki súlyos betegséggel küzdött. Az elején szinte nem is vettem tudomást róla, megszokott volt, hogy jött. Egy másik kórházba került át néhány hétre a "betegünk", így el is felejtôdött, hogy valaha járt ott az én szerelmem. Aztán, egy decemberi napon ismét visszakerült az osztályunkra K., és szerelmem is naponta jött hozzá. Akkor már csak pár napot tölthetett az osztályon, mert bár nagyon küzdött, nem tudta legyôzni betegségét, két kisgyermeket hagyott maga után. Az utolsó nap borzalmas volt. Nekem kellett volna támaszt adnom a szerelmemnek, ehelyett ô volt az, aki vigasztalt, nagyon erôs volt. Engem is megviselt az a nap, hiszen K. a kolléganônk volt, nagyon szerettem, sok jó tanáccsal segítette a munkám. Ezen a napon vettem észre azt, amit a legkedvesebb kolléganôm már egy ideje mondogatott: "nem igaz, hogy ennyire vak vagy, olyan édesen néz rád...". Ekkor kezdtem érezni valamit, valami melegség árasztott el. A temetés borzalmas volt, pláne az, amivel szembesülnöm kellett, szerelmemnek barátnôje van. Egy hét múlva, kolleginám unszolására elküldtem az elsô e-mailt, amire hamarosan jött is válasz. Nagyon szomorú levélke volt, leírta, mennyire hiányzik neki a nôvére, nagyon jó testvérek voltak. Aztán egyre bátrabb, és forróbb hangvételû e-mailek követték egymást, míg egy januári napon ismét tragédia következett be. A barátnôje írta a választ az utolsó e-mail-emre (ami flörtölôs, de óvatos hangvételû volt), hogy szerelmemet súlyos autóbaleset érte, egy távolabbi kórházban, csövekkel, drótokkal a testén, az életéért küzdenek. A poklok poklát éltem át. Hogy történhetett velünk ilyen? Miért nem lehetek egy kicsit boldogabb? Ha másképp nem, legalább az e-mail-jeivel. A barátnô, aki gyanakodott ugyan, de jól reagálta le a magyarázkodásom, naponta írt a szerelmem állapotáról, én meg persze próbáltam tartani benne a lelket, hogy cserébe küldjön mindig valami infot. Szerencsére szerelmem nagyon jól viselte a lábadozást, hamar épült fel, minden áron mozogni akart, egész életében szeretett sportolni. Amikor már tudott, írta a mail-eket, hívtuk egymást, a barátnô pedig semmit sem sejtett. Egy szép tavaszi napon megkért, hogy kísérjem el egy vizsgálatra, amit persze boldogan meg is tettem. A baleset óta csak egyszer láthattam, fél órára. Az orvos mosolyogva állapította meg, hogy "milyen szép párocska" vagyunk. És valóban úgy is éreztük magunkat. Szerelmem folyton átölelt, a kezem után nyúlt, de én elhúztam magam, annak ellenére, hogy addigra már szinte elégtem érte... A vizsgálatról hazaérve született meg az elsô csókunk, lágy volt, szinte bele remegtem. Aznap még egyszer találkoztunk, szavak nélkül öleltük, csókoltuk egymást. Ezután néhány csodás hónap következett. Ahogy idônk volt (hetente, két hetente) találkoztunk, szenvedélyes órák tették boldogabbá életünk. Csodás szeretô, nagyon ráérzett minden érintésével arra, amivel kényeztetni tudott. Aztán a nyár végére valami megváltozott. Kezdtek elmaradni az sms-ek, hívások, és végül már ô is. Kérte, hogy legyen vége a kapcsolatunknak, mert fél egy újabb lebukástól (nem csak velem csalta meg a barátnôjét). Aztán 1-2 hét után ô volt az, aki keresett, és ismét egymás karjaiban kötöttünk ki. Azóta már több alkalommal mondta, hogy fejezzük be a love-story-t,és ideig-óráig én is úgy éreztem, hogy el tudom engedni, de valami mindig jött, amiért mégsem. Most ô nagyon erôs, próbál végérvényesen véget vetni a kapcsolatunknak, de én már nem tudom elengedni. Nagyon szeretem, és nem akarom elveszíteni. Arra, hogy miért akarja befejezni a kapcsolatunkat, nem tudott konkrét választ adni. Tudom, ha én nem leszek, lesz más, hiába van évek óta barátnôje. Egyre nehezebben viselem a "szakítást", nem tudok koncentrálni semmire, nem érdekel a körülöttem lévô világ. Néha még beszélünk, de csak telefonon, ha látni akarom, mindig dolga van, én meg csak bólogatok, hogy biztos nagyon elfoglalt, és minden kifogását elhiszek. Csak egyet akarok, visszakapni a szerelmem, és azt a boldogságot, amit tôle kaptam. Most várok rá, várom, hátha még egyszer láthatom. Várok a csodára, arra, hogy újra boldog leszek vele... (A cikket beküldte: sellobaby.) Ajánld ezt a cikket ismerôseidnek!
 |
|
Minden jog fenntartva © 2010, www.szerelemmel.hu | Médiaajánlat | Jogi nyilatkozat | Kapcsolat: info (kukac) szerelemmel.hu