Villám "Love-story"

Életünk során rengeteg emberrel kerülünk kapcsolatba. Ahány ember, annyi érzés, annyi örömteli pillanat, annyi vágy, annyi könny. Valahol legbelül mindenkiben él egy "álomkép", hogy milyen is a "tökéletes társ", az ideál... Akit a legnagyobb tömegben is megismernénk!

Múlt héten eltöltöttem egy hetet a családommal Hajdúszoboszlón. Elhatároztam: pihenek, pihenek, pihenek. Csak azzal törôdöm, hogy a lehetô legjobban érezzem magam, azt tegyem, amihez a leginkább kedvem van, és ügyeljek az egészségemre.
Tervezni lehet, de a dolgok nem mindig úgy jönnek ám össze, ahogy azt mi megálmodjuk! A negyedik napon csak ültem a forró vizes termálmedencében és néztem a szüleimet, ahogy ücsörögnek a masszírozó vízsugár kellôs közepén, szépen, ahogy a legtöbb idôsödô pár. Iszonyúan unatkoztam, és bosszankodtam minden gondolaton, ami csak az eszembe jutott: pénz, munka, a fônököm, a magánéletem...
Kimásztam a medencébôl, mert mosdóba kellett mennem. Szlalomoztam a hömpölygô strandoló tömegben, ám egyszer csak mint a mágnes... Egy tekintet magához vonzotta az enyémet. Hatalmas barna szemek, dús barna haj és gyönyörû mosoly... Tökéletesebbet álmodni se lehetett volna. Akkor az járt az eszemben, hogy már pusztán ez az életmentô mosoly is elfeledtette velem minden gondomat aznapra és ezért nagyon hálás vagyok az égnek! Visszatérve a medencébe teljes mértékben bebizonyosodott: engem figyel! Ravasz módon visszamosolyogtam, és rákacsintottam, melyet habozás nélkül viszonzott. A délután nagy része ezzel ment el: forró pillantások, egymás után nézelôdés, kedves mosolyok tömkelege. Szinte éreztem, ahogy az eleve forró levegô vibrál körülöttünk. Épp a szemközti hideg, és mély medencében úszkáltam, amikor intett, hogy menjek át hozzá, vissza a forró vizes termálmedencébe. Én még húztam kicsit az idôt, mert nem akartam könnyû nôcskének tûnni azzal, hogy csettintésre ugrok.
Végül beadtam egy fél óra "kéretés" után a derekam és csatlakoztam hozzá. Iszonyúan vert a szívem, úgy éreztem magam, mint tinédzser koromban. Leültem mellé a lépcsôre, rámosolyogtam, és kezet fogtunk. Ekkor ért a felismerés, hogy sajnos egy nyelvet se beszél, amit én. Próbáltunk angolul kommunikálni, amit Ő nagyon jól beszélt, de én már 10 éve lassan, hogy nem beszélem. Érteni megértettem, amit mondott, de nagyon kínkeservesen sikerült összeraknom a mondatokat, amiknek a helyessége igencsak megkérdôjelezendô. Megkérdeztem, hogy hívják... Még a neve is gyönyörû... Emanuel... Nem hétköznapi, ahogy a kinézete sem.
Már esteledett, amikor úgy döntöttünk, mennünk kéne a magunk dolgára, de elhívott egy találkozóra aznap késô este. Természetesen a strandolás utáni alvást, strandolás utáni tatarozással töltöttem, hogy minél jobban nézzek ki. Végig próbálgattam az összes ruhámat, amit csak elhoztam, de teljesen lazán öltöztem, mert nem akartam kihívó lenni.
Fél 10-kor a fürdô elôtt találkoztunk. Vele voltak az unokatestvérei is. Mondhatni ez egy "dupla randinak" felelt meg. Séta közben megkérdezte tôlem, megfoghatja-e a kezem. Természetesen nem ellenkeztem. Beültünk egy kávézóba, ahol iszogattunk egy kicsit, majd átmentünk a szálláshelyükre és ott folytattuk a közös programot.
Úton hozzájuk a szökôkútnál elcsattant az elsô csók köztünk. Határozottan kezdeményezte, de mégis olyan gyengéd és félénk volt a csókja. Egyre hidegebb lett, a csillagok szikráztak, a város egyre csak csendesedett, és mi szorosan öleltük egymást a park menti nagy fa alatt. Hajnalig iszogattunk és hülyéskedtünk egymással. Egy-egy nyugodtabb pillanatban olyan aranyosan bújt hozzám, mint egy kisgyerek. Mikor már kellôképp "korán volt", hazakísért. Meglepett a dolog, mert a magyar srácoknak zöme ehhez túl kényelmes. Váltottunk még pár szót út közben. Azt mondta, nagyon aranyos vagyok, csak kicsit félénk. Restelkedve bevallottam, hogy sajnos ez nem félénkség, csak iszonyú nehéz egy olyan nyelvet beszélni, amit már jó ideje nem gyakoroltam. Mondta, hogy ha rossz idô lesz, hamarabb haza fognak utazni.
Mindketten nagyon jól éreztük magunkat, megköszöntem neki a remek estét, majd megbeszéltünk egy találkozót a strandon másnap. Hosszú csókkal és öleléssel váltunk el. Kora reggel szomorúan ébredtem arra, hogy esik az esô. A strandra attól függetlenül kimentünk, mert dél körül már jobb lett az idô. Ugyanott találtam Emanuelt, ahol elôzô nap is, de nem mentem oda hozzá egybôl, kis idôt a szüleimmel töltöttem, mert valami csoda folytán, átjöttek úszkálni a mély medencébe, ami az én törzshelyem volt. Természetesen egybôl kiszúrták Ema-t, ahogy árgus szemekkel figyel a termálmedencébôl. Végül már Ők mondták, hogy menjek már oda hozzá, úgy néz rám...
Fáradt voltam, ilyenkor általában szótlanabb vagyok, így még az a pici angol tudásom is sutba verôdött, ami addig volt. De valahogy Ema se beszélt sokat. Estére ugyanakkor, ugyanott megbeszéltünk egy újabb találkát, de sajnos már nem voltak ott a megbeszélt helyen, a megbeszélt idôben. Másnap se láttam viszont a strandon, ugyanis éjjel arra riadtam fel, hogy nagyon elkezdet esni az esô és napközben is hûvös volt már. Én is szépen elköszöntem a strandtól, mert másnap mi is utaztunk haza.
Szóval ez az én kicsit ostoba, kicsit tanulságos történetem. Bár, ha beszéltünk volna egy nyelven, akkor is kevés lett volna az esélye annak, hogy ebbôl komoly dolog is kialakulhat a távolság miatt, de ettôl függetlenül ez a találkozás olyan volt, mint a villám: hirtelen jött, rövid volt, de megmarad bennem a nyoma egy életre!
A javaslatom pedig az, hogy tanuljatok angolt! Egyrészt, mert világnyelv, másrészt, mert sose lehet tudni, hogy mikor, hol lesz rá szükséged és hiányában mit szalasztasz el... Ja igen! És mindenképp menjetek el üdülni Hajdúszoboszlóra!

(A cikket beküldte: aludanyi)

Ajánld ezt a cikket ismerôseidnek!

Anita és Kikka - a mi történetünk
Interneten ismerkedtünk meg, ami manapság egyáltalán nem meglepô, mégis volt benne valami furcsa... 2008. júniusában egy... (tovább)

Még várok rá... II.
A "Még várok rá..." címû cikkem folytatása. Nem gondoltam volna, hogy egyszer szóba állunk még egymással, de ahhoz képest... (tovább)