Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Megcsalás és szakítás

A félrelépés...

Egy igaz történetet mesélek el néktek, amit az életből merítettem, hiszen nyitott szemmel, és szívvel járó ember vagyok. Én magam is sok mindent megtapasztaltam már, s az élet körülöttünk is produkál sajnálatos eseményeket, amit talán érdemes le is írni.
Mindenből lehet tanulni, még a tragikus eseményekből is, mert egy meggondolatlan lépéssel
egész emberi sorsokat lehet tönkretenni.

A történet végét nyitva hagytam. Az olvasóra bízom, hogy gondolatban hogyan fonja tovább a sors fonalát...Én tudom a végét...
Íme a történet.


A kamasz leányka az osztálya és tanárai kedvencei közé tartozott.
Szerény, illemtudó, bár kiemelkedő képességekkel nem rendelkezett, de mérhetetlen szorgalmával pótolta apró hiányosságait.
Vékonyka alkata, törékeny gyermek benyomását keltette, de a nővé érés jelei már mutatkoztak rajta. Nem zavarta testének változása, sőt büszkén viselte a női nem legszebb ékét, azokat a kis halmocskákat. Mellkasát megfeszítve jár-kelt, - íme, nézzétek - lassan kinyílok, mint egy kis rózsabimbó. Az osztálytársai a szemük sarkából méregették, főképpen azok, akik nem dicsekedhettek ilyen előnyös változásokkal.
Haját gondosan ápolta ragyogott a tavaszi napsütésben, a mély meleg barna szemeinek különös varázst kölcsönzött gesztenye hajkoronája.

A 8. osztály már készülődött az év végére, lassan búcsút kell inteniök a kedves iskolának, és tanári karának. Fájó szívvel gondolt a válás pillanataira, félve az újtól, a hogyan tovább kérdése ott motoszkált a fejében.

Szülei nagyon szerették, de sajnos idejük nagyon kevés volt a sok munka miatt, öccsére és reá.
Az édesanya három műszakban dolgozott, nehéz betanított munka kérgesítette törékeny kezét.
Az édesapa nagyon sokat volt távol a családtól, hiszen munkája a kötelessége elszólította. Fegyveres testületnél dolgozott, s a szolgálat letelte után csak a pihenésre jutott ideje.
Igaz, különös ünnepnapnak számított, ha egyszer-egyszer vasárnap szabadnapja volt. Ekkor a családból kirándulni vitt valakit a kopott motorkerékpárján. Ezek az alkalmak színesítették életüket.
Megesett, hogy háromszor fordult, mire a kis családját levitte a Balaton partjára, hogy együtt élvezzék a fürdés örömeit.
Az apa szinte egész nap a motoron ült, mert mire együtt volt a család és lubickoltak egy keveset, kezdődhetett a család haza fuvarozása.

A leányka egy hétfő reggel, mikor az iskolába ment, majd az udvaron csoportosultak négyen barátnők, kitárgyalták, hogyan is telt a vasárnap.
A hangadó Margit volt, s harsányan kezdte mesélni, hogy milyen titoknak jutott a birtokába vasárnap: - Képzeljétek, a szomszédunkban lakik egy duci néni, és azt híreszteli az apukádról - bökött a kislány felé, hogy halálosan szerelmes belé...

A kislány meglepődve fogadta a hírt, de egy kicsit büszke is volt, hogy lám-lám, milyen csinos az én apukám, megakad a nők szeme rajta.
Eszébe jutott, hogy neki is feltűnt már, ha vasárnaponként véletlenül együtt utaztak a villamoson, a nők nagyon kitartóan figyelték, fixírozták a papát, de ő nem gondolt semmi rosszra, csak büszkeségétől dagadt, mert ő is nagyon vonzó embernek találta az édesapját.

Így teltek a hetek abban a tudatban, hogy apjának titkos rajongója van. A mamának nem mondta el, mert nem akart fájdalmat okozni.
Ennek a titoknak a birtokában most már ő volt az, aki kíváncsiságával rendszeresen ostromolta barátnőjét: - Margit! Mit tudsz? Van-e újabb pletyka?
Margit nem tudott többet, vagy nem akart többet mondani, de ez a tény sosem derült ki.

Egy reggel még iskolába menetel előtt gyorsan a közeli közértbe indult vásárolni, hogy ezzel is segítsen a mamának.
A lakótelepi házsorok között ment, és éppen elhagyni készült a lakóházuk sarkát, mikor elé ugrott rejtekéről egy kövér nő, karján egy csecsemővel.
Ápolatlan benyomást keltett számára, és nevén szólította a leánykát: - Nézd csak! Bemutatom a testvéredet... és az orra elé tolta a pólyában szunnyadó csecsemőt.
A kislány nem értette, mit akar ez a félbolond, ezzel a kicsi babával.
A nő most már egyre hangosabban, sírástól elcsukó hangon újra ismételte egyre hangosabban és a végén már zokogva a mondandóját. Látta a megrémült leányka arcát, aki szinte menekült a nő elől, de az csak futott mellette és ostromolta az információval.
A kislány gyors hirtelen mozdulattal oldalra kilépett, kikerülve a terebélyes asszonyságot, majd hangtalanul összeszorult torokkal gyors menekülő léptekkel elsietett a közért irányába.
Torkát az elfojtott sírás szorongatta, gyermeki esze kezdte összerakni a képeket, az eseményeket, és a történet kicsi háborgó lelkében összeállt.

Tudta, vagyis sejtette, hogy ez a szerencsétlen félbolond, az apja titkos imádója.
Vajon mi igazság lehetett a hallottakban... nem tudta eldönteni, de különösen csendes volt aznap. Barátnői is észrevették a hangtalanságát.
A különös találkozásról nem mesélt senkinek, bezárta kis szívébe titkát, és csak hurcolta hónapokon keresztül magában ezt a nehéz terhet, nem volt kivel megossza kételyeit, mert hitte is, meg nem is a történetet.
Ekkor már különös érzékenységgel figyelte az édesapját, a késő esti szolgálatokat, de ő némán hallgatott, őrizte titkát, és figyelt....

Jött a pályaválasztás, úgy érezte, ingatag a talaj a lába alatt, mihamarabb felnőtté kell válnia, önálló keresetre lesz szüksége, mert nem tudni, mit hoz a holnap, megrendült a család biztonsága.
A továbbtanulást hiába erőltették szülei, tanárai, ő gyorsan felnőtté akart válni, sürgette az idő, a bizonytalan jövőkép.
Tervét meg is valósította, mert két év tanulmányi idő után már dolgozó nővé nőtte ki magát, egy hirdető cégnél titkárnőként dolgozott.

Új barátokra talált, és a korai szerelem is megtalálta, mely nagy biztonságot jelentett számára egy biztos fogódzót.
Viszonylag csendesen teltek a család napjai. Egy napon mikor munkájából hazaért, édesanyja dagadtra sírt szemére lett figyelmes.
- Anyukám, mi a baj...?
De az anya csak rázta a fejét és zokogott.
Nem tágított, újra és újra kérlelte, avassa be a titkába, mondja el miért sír.

És akkor az édesanya gyermekét magához húzta, kapaszkodott a gyenge felnőtté vált gyermekbe. Görcsös zokogása közben alig tudta elmondani nagy bánatát: - Délután a postás levelet hozott, és híreket, bizonyos nőről... A hír az, hogy Apádnak van egy zabigyereke, és már három éves.
A kislánnyal elkezdett forogni a konyha, mintha körhintába ültették volna, a fülében dobok doboltak keveredve az anya zokogásának jajával.
Így sírtak összeölelkezve, siratták az elveszett családot, a reájuk váró gondok terhével.
Ott lebegett előtte a hogyan tovább. Ekkor rájött, milyen jó, hogy már önálló keresettel rendelkezik, nincs kiszolgáltatva, és segíteni tud anyukájának a testvére felnevelésében.

Gyűlölte az apját, gyűlölte, mert elrabolta tőle az ifjúságát, a hitét, a férfiakba vetett bizalmát, hogy ennyi éven át, képes volt velük ezt tenni. Kerülte az apa tekintetét, s
átnézett az apja feje fölött, hiába sírt, hiába küldte gyermeke felé könyörgő tekintetét, de a kislány szíve kemény lett, s nem tudott hinni már benne.

A szülők között csendes civódások voltak a következő hónapokban, inkább a lelkük háborgott, harcoltak a holnapért.
Egy este, mikor az ételt az édesanyja az apja elé tálalta, szép csendben azt mondta: - Holnap pakolj, és menj el!
A kislány felzokogott, mert sajnálta az apját, szerette, minden hibájával együtt, belekapaszkodott az anyjába és felzokogott: - Anyu! Ne, ne küldd el...

Az apja felállt az asztal mellől és lassan elindult a szoba felé lehorgasztott fejjel, hangtalanul...
Az anya csendesen sírva követte tekintetével, de nem mondta, ne menj, nem akarom...mégsem.
Pedig a szíve ezt diktálta, de azt már örökre bezárta. Eltemette a boldognak hitt évek emlékét.
Valójában sosem volt igazán boldog, mert alávetette magát a nagyon csinos férj kénye-kedvének. Egy alázatos rabszolga volt otthon, aki csak a szeretett férfi kegyeit kereste.
Az asszony érezte, hogy különös vonzerejű férje egy nagy kincs számára, ő saját magát nem tartotta szépnek. Kényeztette a férfit, amit kiejtett a száján, mindenre előteremtette a pénzt. Egész házasságuk arról szólt, hogy a férj motor szenvedélyét kielégítse. Másról sem szólt az életük, mint a spórolásról, hogy mindig egy újabb típussal dicsekedhessék a férje.

Az apa a szobában kis időt töltött, majd gyors léptekkel távozni készült. Valamit a kezében rejtegetett, szorosan a karját a törzse mellé szorítva, köszönés nélkül zokogva kirontott a lakásból. Rohant a ház előtt álló motorjához, felpattant rá és elment.
Az anya a gyermekével kiszaladt a bérház hosszú folyosójára, és próbálták túlkiabálni a motor bőgését.... de hiába kiabáltak: - Gyere vissza, gyere vissza!
Kiáltásukat az apa már nem hallotta, mert a motor zaja elnyomta hangjukat.
Az anyának szörnyű sejtése támadt, beszaladt a szobába, majd jajveszékelve vissza és egyre azt kiabálta: - Elvitte, elvitte, ó jaj, istenem.
A kislány nem értette mit vitt el, hiszen nem volt táska a kezében, a kezében nem észlelt semmit, mert elvonta figyelmét apja megtört tekintete.
Megfordult a fejében a kérdés, hogy mit lehet még elvinni, amikor mindent elvitt...
Elvitte a nyugalmat, a gyermek éveket, a szeretetet, a hitét...
Az anyja sírástól elcsukló hangon rebegte: - A fegyverét.

Néhány gondolatom a történethez:

Szerintem ez a történet nem ritka, hisz oly sok házasságon kívül született gyermek jön hívatlanul a világra.
Boncolgathatnánk, hogy mi a tanulság, hogyan okuljunk ebből.
Hosszú lenne a felsorolás ami nékem eszembe jutott, ha a kezdetektől néznénk.

Egy házasság életútja ha hosszú, sok akadály adódik, csak az a kérdés meg tudnak-e véle birkózni.
Az összetartozásuk mennyire erős, át tudják-e vészelni a nehéz napokat, van-e megbocsájtás? Sorolhatnám....
A félrelépő hogyan számol el a lelkiismeretével, hisz két család élete ment tönkre. Természetesen nem lehet csak a férfi nyakába varrni a félrelépést, mert ketten kellettek hozzá. Itt a felelősség kérdése is.
A vágy harangja, ha kongat és misére hív az esti csendben... megáll az ész, míg ott lent...gerjed a vágy.

Mennyi megközelítés, mennyi gondolat...
(A cikket beküldte: ilike46)



Nem álltam be a sorba
Talán az egyetlen nő vagyok aki nem állt be a sorba Veled kapcsolatban, de mindenesetre nem tudnék most mondani még egy ilyet magamon kívül. Igaz Rád is az az aranyköpés, amit Woody Allen egy filmjében mondott: "Sosem akarok olyan klubhoz tartozni amelyik engem... »

"Van mi sosem múlik el..."
3 éve "ismerem". Sosem találkoztam még vele, csak képről láttam. De mintha szerelmes lennék belé. MIÉRT? Miért nem felejtem el?! Miért történik ez? Miért nem múlik el? Miért érzem ezt? Akkor inkább a munkát választom egy életre! Minthogy legyen családom és mással... »





Minden jog fenntartva © 2020, www.szerelemmel.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) szerelemmel.hu | WebMinute Kft.