Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Megcsalás és szakítás

Egyedüllét

Sokat gondolkoztam írjak-e, mert erről már sokan írtak, de úgy érzem muszáj, mert szétfeszít... A nagy szerelem, amit a leány regényekben olvashatunk, létezik-e egyáltalán és ha igen, akkor merre van, mert rám még nem talált. De a remény hal meg utoljára, mondják sokan…

Régóta Hoxázok, szeretek itt nézelődni, olvasni és tapasztalni. Több ilyen cikket olvastam, gondoltam, én is megírom, hátha könnyebb lesz a lelkem! Mindig is társra vágytam, nagy családra és boldogságra! Aztán elkezdtem felnőni és szembe kellett néznem azzal, hogy a fiúk inkább barátnak, mint barátnőnek tekintenek ez a kinézetemből fakadt, mert sajna gyerekkoromtól kezdve túlsúllyal küzdök és hát tudjuk, így nagyon nehéz. Valaki mindig tetszett többször voltam szerelmes, de mindig egyoldalú volt!
Aztán 18 évesen kikerültem a Nagybetűs életbe, bele a sűrűjébe vendéglátásban dolgoztam (még most is). Jöttek a bulik rengeteg munka és még több buli! Elszabadultam otthonról és nem érdekelt más, csak a barátok és a buli! Közben legbelül továbbra is csak családra és boldogságra vágytam! Aztán megismerkedtem egy-két más emberrel, akik által megismertem Istent és akkor boldog voltam, de tényleg!
De csak egy ideig, mert itt sem találtam rá arra, akire vágytam, egy igazi társra. Így visszamentem a bulik világába és akkor megismerkedtem egy sráccal, aki elkezdett érdeklődni irántam és az lett a vége, hogy az övé lett a lányok legféltettebb kincse! :) Aztán ennyi volt! Megszűnt a munkahelyem, eltűntek a barátok, teljesen egyedül voltam, teljesen padlón! Még az öngyilkosság is eszembe jutott, de sosem tudtam bántani mást, így nem akartam szomorúságot okozni a családomnak, akik mindig is nagyon szerettek, csak nekem ez nem volt elég!
Kicsit helyrerázódtam, lett új munkahelyem, ami kicsit más volt bár ez is vendéglátás, de szálloda! Imádtam csinálni, szuper volt! De sajna még mindig nem volt senkim, csak olyanokat érdekeltem, akik engem nem érdekeltek! Aztán a cég ahol dolgoztam megszüntette a munkahelyem, de szerencsémre a cégen belül áthelyeztek egy másik szállodába és kezdtem az egészet elölről! Itt megismerkedtem egy sráccal, aki fantasztikus volt! Kedves, aranyos, jóképű és szinte mindig együtt dolgoztunk gyorsan megszerettük egymást, de csak mint két testvér. Neki volt barátnője, bár szerintem egyáltalán nem illett hozzá, de hát ezt Ő tudta. Aztán egy idő után szinte észrevétlenül tényleg többet kezdtem érezni iránta, beleszerettem!
A munkahelyen is változtak a dolgok, Ő kisfőnök lett, én meg a helyettese, úgyhogy a barátság megmaradt! Közben eljegyezte a barátnőjét tervezték az esküvőt, amire persze én is meg voltam hívva. Az esküvő napján megbetegedtem, úgyhogy nem tudtam elmenni így utólag visszagondolva a tudatalattim dolgozott, nem bírtam volna végignézni, ahogy kimondja a boldogító igent!
Túllépve ezen a dolgon is, és hogy jobban megismertem a feleségét, akit aztán megkedveltem, visszajöttek a testvéri érzések, sokat bandáztunk együtt, ami egy tök jó időszak volt megint. Aztán végre megjelent az életemben a nagy Ő. (Igaz előtte volt egy rövid közjátékom a nagyfőnökkel, amire rohadtul nem vagyok büszke, de megtörtént!)
Aztán jött a nagy szerelem, nem annak indult, csak szexnek, mert az is nagyon hiányzott és nagyon jó volt vele! De a szívnek nem lehet parancsolni és én soha nem is tudtam! 1 hónap után megmondtam neki, hogy szeretem, amire ő nemigen tudott mit lépni, de elfogadta. Fél év után mondta ki először, hogy szeret. (Még most is beleborzongok.)
Végre volt egy kapcsolatom, amiben olyannak szerettek amilyen vagyok, boldog voltam, végtelenül boldog! Csak ő létezett számomra senki és semmi más, lestem a kívánságait, ha baja volt, vigasztaltam, ha mérges volt, nyugtattam, bármiben mellé álltam bárkivel és bármivel szemben! Teltek az évek és már nem volt olyan rózsaszín a köd, jöttek a gondok, ivott, nem volt munkája, sokszor volt befordulva, de én mindent tűrtem, mert szerettem! Szeretett Ő is, ebben biztos vagyok, csak ő nem tudta kimutatni. Aztán jöttek a szokásos kérdések: Esküvő, gyerek?? A válasz mindig: majd lesz egyszer! Aztán elszállt a rózsaszín köd, miután 1 évig nem dolgozott, én meg állandóan, de cigire meg piára mindig kellett a pénz! Meguntam, kerestem neki én munkát, ami nem igazán tetszett neki, de mondtam, muszáj lesz, mert én sem bírom ezt így! A szerelem időközben átalakult ragaszkodássá, szex szinte semmi és a számítógép mánia mindent felülmúlt!
Ekkor már 6 éve voltunk együtt és semerre sem haladtunk, ami engem egyre jobban zavart, Őt nem! Az ivás miatt egyre több egészségügyi problémája lett és tavaly júniusban sikerült abbahagynia az ivást, ami számomra egy csoda volt! De addigra már teljesen belefásultunk a dologba, amit mi nem vettünk észre, nem jártunk sehová, alig beszéltünk, inkább csak éltünk egymás mellett, mint együtt. Megint felvettettem a gyerekkérdést, mivel már 32 voltam és mindennél jobban vágytam rá, de az volt a válasz, hogy ő nem tud bennünket eltartani egyedül, gondoljak ebbe bele!
Egyre több lett a tüske, egyre több a vita! De neki még mindig jó volt, de én kiborultam, sírtam, üvöltöttem, hogy nem jó ez így, ő meg csak ült és nézett és tőlem kérdezte, mit csináljon! Akkor ott megindult bennem valami. Elkezdtem interneten barátkozni, de tényleg csak barátkozni és július elején megismerkedtem egy sráccal, aki visszahozott az életbe, vele jól éreztem magam, tudtunk beszélni mindenről, rég éreztem magam valakivel ilyen jól, és mivel külföldön dolgozik, tényleg csak dumáltunk, hozzáteszem, a párom tudott róla, sokszor ő szólt, menjek a géphez, mert keresnek.
Ez így ment hetekig és a sok beszélgetés közben rájöttem, hogy itt a vége! Július végén megmondtam neki, 7 év után, hogy nekem ez így nem megy tovább. Teljesen ledöbbent és nem akarta megérteni, miért van ez! 3 hétig volt még nálam, míg a munkahelyén elrendeződtek a dolgai, aztán hazaköltözött a családjához! Nehéz volt eszméletlen nehéz, nem gondoltam volna, hogy így lesz mivel én akartam, hogy vége legyen. Rájöttem nem bírom a magányt az egyedüllétnél nincs rosszabb szerintem!
A srác, akivel megismerkedtem interneten, mai napig része az életemnek, már jártam nála külföldön is, fantasztikus ember tele sebekkel, amik miatt nagyon sajnálom, mert szenved miattuk, de nem akarja, hogy bárki segítsen rajta, pedig én szívesen megtenném, de lehet, az idő minden gondot megold egyszer! Nem adtam fel a dolgot, hogy egyszer Boldog leszek, a saját családommal, csak egyre nehezebb erősnek maradni! De kitartok, talán rám is vár valahol boldogság!:)
Tudom, hosszúra sikerült, de ha végigolvastad azt Nagyon köszönöm! Mindenkinek!
(A cikket beküldte: viktory1)



Tündérmesék nincsenek...
Rájössz, hogy igazából az egész kapcsolat már csak azért van, mert te úgy akarod. Bevetsz már minden praktikát, reménykedsz titkon, de úgyis tudod, hogy előbb - utóbb szakítás a vége. Vannak figyelmeztető jelek, amikre jobb odafigyelni. Rájössz, hogy a szőke... »

A legjobb haverom... vagy esetleg mégis több?
Augusztus 1-én kezdődött volna el új életem egy nagyszerű ember mellett, akivel én szakítottam pár hónapja. Ennek apropóján szeretném megosztani a történetemet másokkal arról a régi témáról, hogy férfi és nő között van-e barátság, hol is vannak azok a határok,... »




Minden jog fenntartva © 2020, www.szerelemmel.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) szerelemmel.hu | WebMinute Kft.