Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Megcsalás és szakítás

Életem legszörnyűbb története

Szeretném veletek megosztani életem legszörnyűbb történetét. 18 éves voltam akkor, boldognak kellett volna lennem, örülni a fiatalságnak, buliknak, de én a szörnyeteg karjaiba rohantam inkább. Aztán megmenekültem…horrorfilmbe illő történet főhősnője voltam, a való életben.

Szóval 18 éves voltam akkor. Egy vidéki fiúval jártam, de nem szerettem, nem is szerethettem, akkor csupán 2 hetes volt a kapcsolatunk és ez idő alatt mindössze ha négyszer találkoztunk. Diszkóban voltunk és ott megismerkedtem egy másik fiúval, aki nagyon kedves volt hozzám, tetszett is, otthagytam az akkori fiúmat és ezzel az újabbal összejöttem.
Jajj Istenem... ha lett volna akkor egy hang, aki azt mondja nekem, hogy ne tegyem…mármint az előző fiút nem sajnálom, hanem azt, hogy ezzel összejöttem. Attól kezdve nagyon keserű életem lett! Hogy pontosítsak, nem is attól a naptól kezdve, hanem úgy 3 hónap után kezdődött el az én szenvedésem!
Addigra teljesen beleszerettem abba a fiúba.. Bránkónak hívták. Első "igazi"szerelem... el sem tudtam képzelni, hogy mi lenne velem nélküle, ha elhagyna! Sajnos megérezte azt, hogy én mennyire szeretem, hogy bármire képes lennék érte és attól a pillanattól játszani kezdett az érzéseimmel! Mindig azzal fenyegetett, hogy elhagy.. bármit csináltam, mindig megtalálta a módját, hogy valamibe beleköthessen, és hogy akkor azzal fenyegethessen, hogy elhagy!
Én meg kis hülye voltam és még bőgtem is... pedig dehogy akart elhagyni, csak jól érezte magát, ha bánthatott! 2 évet voltunk már együtt, amikorra már csakis sírásból álltak a napjaim, mert nem volt olyan nap, amikor nem bántott volna!
A szüleim már ki sem bírták állni, mert látták, hogy mit csinál velem, de sosem engedtem, hogy beleszóljanak az életembe! Mígnem 1997-ben elmentünk Bránkóval nyaralni 1000 kilométerre a városunktól, messze a tengerre! Na, ott is csak kínozott... életem legszörnyűbb nyaralása volt az! Hazafelé már azt hajtogatta, hogy ez volt az utolsó, hogy együtt voltunk, többé nem jön el hozzám, elhagy, vége! Persze megalázkodtam neki, könyörögtem, hogy ne!
Még aznap, amikor hazaértünk a tengerről, este eljött és szakított velem…én meg azt hittem meghalok, egy világ omlott össze bennem!
De 2 nap alatt a szakítás után éreztem, hogy annyira nyugodt vagyok, szinte fellélegeztem, miközben azért nagyon-nagyon szerettem! DE legalább nem kínozott senki!
Mígnem harmadnap éjszaka kopogott a szobám ablakán, én kimentem, ki akart békülni és mondta, hogy eladták a házat és elköltöznek Újvidékre, menjek vele. Még aznap éjszaka összecsomagoltam és megszöktem otthonról!
Elköltöztünk, 74 kilométerre a szülővárosomtól. Na, a pokol akkor kezdődött igazán. Minden éjszakám álmatlan éjszaka volt... már-már hánytam az idegtől! De annyira hülye voltam, hogy inkább meghaltam volna, de nem hagytam volna el. Inkább szenvedtem. Bántott, kínzott, ő is és az anyukája is! Szerb nemzetiségűek voltak, és amikor telefonáltam haza, vagy amikor engem hívtak a szüleim, nem beszélhettem velük magyarul, nem beszélhettem anyámmal a saját anyanyelvemen, szerbül kellett beszélnem, hogy ők is értsék!
Aztán egy napon teherbe estem! Határtalanul boldog voltam, akartuk ezt a gyereket. Vagyis úgy mondanám, ő csupán csak egy gyenge pillanatában akarta, aztán már nem, de én nagyon-nagyon örültem, hogy babát várok! Úgy éreztem, most már bármi történjen, nem vagyok egyedül! Ha szomorú vagyok, ha sírok is és szenvedek, de akkor sem vagyok egyedül többé!
Telt múlt az idő, Bránkó anyja mindinkább össze akart veszíteni bennünket! Amikor Bránkó dolgozott, az anyja bántott folyamatosan, irigyelte, hogy annyira szeretem a fiát, de az égvilágon semmi nem volt jó, amit én csináltam!
Aztán mikor Bránkó hazajött, akkor meg ő bántott, és nekem ott senkim sem volt, sem ismerősök, sem barátok, sőt még telefonálnom sem volt szabad a szüleimnek, mert az sokba kerül!
Aztán egy este az anyós kihívta a rendőröket minden indok nélkül, hogy rakjanak ki minket a házából, mert mi zavarjuk őt, még, hogy én, de hogy a saját fiát is kidobassa a rendőrökkel, hát az már sok volt! Én akkor 3 hónapos terhes voltam!
A szüleim, mindannak ellenére, hogy ki nem állhatták Bránkót (amiatt, ahogy velem viselkedett), eljöttek értünk és visszahoztak minket a szüleim házába. Ott éltünk 3 hónapig mialatt én tovább szenvedtem folyamatosan! Bránkó nem tudta már a nevemet sem, folyton disznónak meg tehénnek nevezett, még azt is mondta mindennap, hogy szívből utál engem... meg hogy cigány vagyok.. tehát ez a szöveg mindennapos volt!
Egyszer csak miközben kínozott a sértegetéseivel, azt találta nekem mondani, hogy ha meglesz a baba, soha nem tanulhat magyarul, aztán meg azt, hogy amint meglesz a baba, azonnal elhagy engem. . de a gyereket elveszi tőlem és soha többé nem láthatom a gyerekemet! Na az volt az a pont, amikor tudtam, hogy a gyermeket még csak a nevére sem fogom íratni, nem voltunk megesküdve és tudtam, akkor már biztos voltam abban, hogy elhagyom én még a baba születése előtt.
Csak nem tudtam, hogy hogyan is csináljam, hogy engem ne viseljen meg olyan nagyon! Húztam még pár napig, amikor egyszer csak azzal jött haza a melóból, hogy megkereste az anyja, hogy költözzünk vissza! Nahát, mondtam, hogy NEM, életemben először nemet mondtam neki valamire! Fúú, annyira felháborodott, hogy összepakolta a ruháit és mondta, hogy reggel elmegy, elhagy, de vetessem el a gyereket, semmiképpen ne szüljem meg! 8 hónapos terhes voltam akkor! Azt mondta, hogy oltassam be magam, hogy ne szülessen meg a gyerek! 8 hónapos terhesen?
És hogy menjek és mondjam meg én az anyjának, hogy nem akarok oda visszamenni! Én mondjam meg?!
És persze még akkor is szerettem, mindennek ellenére még akkor is szerettem, hát elmentem vele! Amíg vonatoztunk odáig megint nagyon kedves volt, de már amikor leszálltunk a vonatról, akkor mondogatta, hogy nem fog engem visszaengedni, nem engedi hogy hazamenjek a szüleimhez!
Nagyon megijedtem, de vigasztaltam magam, hogy úgysem gondolja komolyan! Amikor beértünk a házba (vityilló volt, ahol még a víz sincs bevezetve), mondja az anyjának, hogy alig bírt engem rászedni, hogy menjek el vele! Erre azt mondta az anyja, hogy márpedig ha valaki valakit szeret, az elmegy vele!
Na akkor kiakadtam és mondtam, ha már itt tartunk akkor mondhatjuk azt is, hogy ha valaki valakit szeret, akkor nem rakja ki a házból rendőrökkel, ráadásul nem a saját fiát!
Na akkor megkezdődött a pokol!
Le akartak lökni a lépcsőn Bránkó meg az anyja, hogy meghaljon bennem a gyerek.. pedig akkor már vagy 2 hetem volt a szülésig!
Nem tudtam mit csinálni, nem tudtam telefonálni sem, el volt zárva a telefon, ki sem bírtam menni a kapun! A Bránkó másnap reggel elment dolgozni, az anyja meg nem tudom hova ment, lényeg az, hogy senki nem volt a házban, engem bezártak, nem tudtam kijutni!
Ha csak, ki nem mászok valahogy a kapu tetején! Hát az a kapu vagy háromszor olyan magas volt, mint én, ráadásul a 9 hónapos babával a szívem alatt, esélyem sem volt, hogy kimásszak! Muszáj... gondoltam magamban, muszáj elmennem valahogy! Addig küzdöttem, míg kimásztam valahogy a hatalmas kapun. Ráadásul a teteje tele volt szögeccsel, kimásztam, már ma sem tudom, hogy hogyan sikerült! De sikerült!
Még akkor nem menekültem meg, hisz a vonatállomás onnan 6 kilométerre volt, buszjárat sem ment, stoppoltam, stoppoltam 9 hónapos terhesen! Hála Istennek megálltak és elvittek egy darabon, aztán stoppoltam tovább... mígnem végre hazaértem, hála azoknak az embereknek, akiket életemben sosem láttam és mégis megálltak és elhoztak engem!
Ezt a történetet még a szüleimnek sem meséltem el soha! Anyám teljesen tönkrement idegileg ettől az én kis kiruccanásomtól! Nem mondtam, hogy hogyan sikerült végre hazajönnöm, csak annyit mondtam, hogy sose többet nem akarom látni Bránkót!
Na, akkor éreztem, hogy megmenekültem, részben!
A szüleim is fellélegeztek!
Aztán Bránkó és az anyja zaklattak telefonon, mígnem megszületett a fiam! Akkor még a kórházba is betelefonáltak, ott is zaklattak! A szüleim úgy álltak őrt a szülészet ajtajában, mind a 8 napig amíg én bent voltam, hogy Bránkó be ne jöjjön hozzám! Telefonon a szüleimet is zaklatták, apám úgy ordított rájuk, hogy napokig nem volt hangja aztán!

Amikor hazamentünk a szülészetről, végtelenül boldog voltam! Ott volt nekem a kisfiam és semmi más nem hiányzott az életemből, hanem amikor már kimehettünk volna sétálni, amikor tologathattam volna a kisfiamat a babakocsiban, akkor mindig attól rettegtem, hogy valahogyan összetalálkozok Bránkóval és elveszi tőlem! Anyukám dolgozott, ő nem tudott velem jönni, így rettegésben tologattam Dáriót! Rettegtem otthon lenni, mert hát egyedül voltam, szüleim dolgoztak! Bránkót meg annyira megutáltam, mint amennyire szerettem valamikor!

Később elkezdtem dolgozni, pontosan 5 hónapos volt a fiam, amikor elkezdtem dolgozni ennél a cégnél, ahol még mai napig is dolgozom! Úgy éreztem, nyugodt, kiegyensúlyozott vagyok, boldog a kisfiammal, van munkám is, mi kell még!
Aztán sajnos meghalt a nagymamám! Elköltöztem a fiammal a mama házába, akkor megint úgy éreztem, hogy milyen jó, hogy külön élhetünk a fiammal, úgy alakítottam az életemet és a kis fészkünket, ahogy nekem tetszett! Boldog voltam!
Mígnem egy napon anyukámnak tumort találtak a szemében! Azt mondták az orvosok, hogy ha 2 héten belül nem veszik ki a bal szemét, akkor meg fog halni! Kivették a szemét, kapott műszemet, amin nem látszott, hogy műszem, "csak"nem látott rá! Hát, nehezen, de belenyugodtunk, ha már így lehetett megmenteni az életét, akkor mit lehet tenni. . legalább azért lát a másik szemére!
Hanem 3 év múlva az én anyukám elkezdett fogyni, tumor a máján! A karjaimban halt meg az én anyukám. 1 hónap alatt elvitte a rák!
Apámmal sose volt jó a kapcsolatunk. Egy évvel anyám halála után megvert engem, kék-zöld lettem, azt vágta a fejemhez, hogy anyám miattam halt meg, meg hogy egy senkiházi, semmirevaló k.. vagyok. Hónapokig nem beszéltünk. Aztán idegileg tönkrementem. A vállalatban piszkáltak, nem volt egy nyugodt napom ott sem!
Az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy a másik nagymamám is meghalt, az én drága nagymamám, akire még tudtam támaszkodni anyukám halála után!
Na akkor idegösszeroppanással és erős depresszióval pszichiátriára kerültem, fél évet töltöttem bent! Annyira súlyos volt az állapotom, hogy már nyugdíjazni akartak!
Mikor végre fél év után kikerültem a kórházból (a fiamra addig ismerőseim, meg az apám vigyázott), egy évig betegszabadságon voltam, mire úgy éreztem, hogy ezt így nem lehet tovább, visszamegyek dolgozni!
Míg én a kórházban voltam, addig új munkások kerültek a gyárba! Többek közt az az ember is, aki ma már a férjem!
Miután visszamentem dolgozni, megismertem ezt az embert és tudom, hogy ha ő nem lett volna, már lehet nem is lennék, ő volt a biztos pont az életemben, tőle megkaptam minden szeretetet, amit addig nem kaptam, mellette nyugodt voltam, meg persze a fiammal, aki az első és legfontosabb emberke az életemben!
2008. augusztus 9-én házasodtunk össze, boldogan élünk, szinte mesébe illő házasságban élünk egyelőre hármasban, de nagyon várjuk, hogy megfoganjon a közös kisbabánk! Akkor leszünk végtelenül, kimondhatatlanul boldogok MINDÖRÖKRE!

Amikor anyukám meghalt, Bránkó valahonnan megszerezte a telefonszámomat és zaklatott tovább telefonon, megtámadta apámat, úgy hívta ki apám a rendőröket, akik Bránkónál fegyvereket, páncélmellényeket találtak... kiderült, hogy drogkereskedéssel foglalkozik! Hál Istennek akkor a rendőrök elvitték, azóta nem tudok róla és nem is akarok... a fiát meg soha sem látta.
Dárió ma már 11 éves, tudja a kis történetemet és soha életében nem akarja még csak meg sem tudni, hogy ki volt az apja! Nem kíváncsi rá. Azt mondja, neki a jelenlegi férjem (Adrián) az édesapja! És ez így is van.
(A cikket beküldte: BRITNEY SPEARS.)



Tiszta őrület
Mihez kezd egy négygyermekes anyuka, amikor 36 évesen, egy fillér nélkül, hirtelen ismét szinglivé válik? A mai világban sokan küzdenek hasonló problémával. Vannak, akik képesek feldolgozni a szakítást, de ez sokaknak csak nehezen megy. – kattints ide a részletekért »

Mondd, te mit választanál?
A napokban olvastam, hogy manapság a házasságokban már nem a 7. év a legkritikusabb, a vízválasztó… hanem a 20. év. Egyre több házaspár „dobja be a törölközőt”, válik el, kezd új életet a házastársa nélkül. Ennek különböző okai lehetnek –... »





Minden jog fenntartva © 2019, www.szerelemmel.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) szerelemmel.hu | WebMinute Kft.