Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Szexualitás

Leszbikusságom története

Nem vonzódtam soha a nőkhöz. Az életem végül mégis úgy alakult, hogy egy nővel élek együtt. Sok dolgot megtanultam ez idő alatt az emberekről, az életről... a primitív tévhitekről. Erről szeretnék egy kicsit írni.

Történetemben a férfiaknak nem szánok túl sok szerepet, mivel írásomnak most nem ők lesznek a főszereplői. Legyen annyi elég, hogy jó pár barátom volt. Volt hosszabb távú kapcsolatom, volt rövidebb távú is, melyek ilyen-olyan okok miatt véget is értek. Ezekről az okokról nem kívánok részleteket megosztani, talán lényegtelen is.

Soha életemben nem vonzódtam a nőkhöz, és soha nem is gondoltam arra, hogy valaha vonzódni fogok. Mikor megismertem jelenlegi páromat, akkor sem a nőkhöz való vonzódásom hajtott, csupán ismerkedni, barátkozni szerettem volna, és vele sodort össze az élet, valamilyen ismeretlen oknál fogva.

Róla mindig is tudtam, hogy leszbikus. És ő tudta, hogy én a férfiakat szeretem. Találkáink nem is randik voltak, csak nagyon jól, és kellemesen eltöltött közös órák. Két jó barátnő kellemes időtöltése.
Minél több ideje ismertük egymást, annál tovább, és annál többször voltunk együtt, sétáltunk, kirándultunk, moziba jártunk. Hatalmasakat beszélgettünk. Iszonyatosan jól éreztem vele magam, repült az idő.

Végül minden szabad időnket igyekeztünk együtt eltölteni. Én annyira élveztem a társaságát, hogy valójában észre sem vettem azt, hogy már egy randira hívásnak sem tettem eleget, csak azért, hogy vele több időt tölthessek el. Észrevétlenül vált az életem részévé, a másik felemmé, és észrevétlenül kezdtem el hozzá egyre inkább kötődni lelkileg.

Történt egyszer, egy közösen együtt töltött délután után, és egy közös buli után, amikor is egy kicsit többet ittunk mindketten a kelletnél, hogy elcsattant egy csók. Forgott velem a világ. Nem tudtam magamban hová tenni a dolgot. Egyik felem boldog volt, másik felem viszolygott, undorodott. Undorodtam saját magamtól, és bevallom - undorodtam Tőle.
Ezért másnap megkértem, hogy ne beszéljünk, és ne találkozzunk többet. Két nap telt el így - teljes csendességben - amikor is észbe kaptam, ráébredtem, hogy ez számomra sokkal, de sokkal több mint egy barátság. Irtózatos módon hiányzott, és ezért is gyűlöltem, utáltam magam.

Megbeszéltünk egy utolsó találkát. Megbeszéltük, hogy egy jó darabig biztosan nem fogunk találkozni egymással, nem fogunk beszélni. Az elválás pillanatában Ő sírt, és én nem tudtam elengedni. Egyszerűen képtelen voltam rá. Borzasztó volt a gondolata is, hogy ezen túl nem nevethetek vele, nem tudhatom, hogy hogyan telnek a napjai, nem mesélhetem el neki a dolgaimat, nem kérhetek tőle tanácsot...

Így ezen a napon döntöttem úgy, hogy kipróbálhatjuk együtt. Végül is, miért ne tehetném? Fiatal vagyok még, időm, mint a tenger. Bármikor kezdhetek ismét "normális" életet, normális kapcsolatot. És csak zárójelbe hozzá tenném, ami nem mellékes, orgazmusom soha, de soha nem volt, egyetlen egy férfival sem. Ezért úgy éreztem, hogy veszíteni semmit nem veszíthetek.

Rábólintásom pillanata óta kicsit több mint 1 év telt el. Még mindig együtt vagyunk, együtt is élünk, hatalmas nagy boldogságban, és szeretetben. Az orgazmus problémámról csak annyit, hogy szinte azonnal megoldódott, és az óta sincsen vele gondom. :) Nem hittem volna soha, hogy valaha megtapasztalom a testi-lelki összetartozásnak ezen szintjét.

A barátaim, a családom tökéletesen elfogadta a kapcsolatomat, és tökéletesen elfogadta a páromat. Akik ismernek minket, azok szeretnek/szeretik. Egyetlen egy kivétel van, édesapám. Sajnos vele teljesen megszakadt a kapcsolatom, undorodik tőlem, és gyűlölködik. Több mint egy hónapja nem beszélünk, mert nem áll szóba velem, vagy ha megteszi, akkor csak üvölt, és a párom halálát kívánja. Az, hogy lánya szeret, és szeretve van, tökéletesen kiegyensúlyozott életet él, az számára teljesen mellékes. Inkább gyűlöl, és inkább kitagad, inkább megkeseríti ezzel a minden napokat. Ez borzasztóan fáj nekem, mert én szeretem őt, hiszen az apám. És biztos vagyok benne, hogy valahol a lelke mélyén talán ő is szeret. Próbálom úgy felfogni, hogy az életben minden jónak ára van. Én kaptam egy nagyon nagyon jót, és ennek van egy hatalmas az ára - elveszítettem az apámat. De talán egyszer majd megbékél, és talán egyszer majd megért.

Tudom, sokak szerint édesapám hozzáállása a normális. És értem, tudom, miért nem tartják ezt az emberek elfogadottnak.
Az, hogy sokak szerint minket üldöztetni kéne, és génhibásak vagyunk, az viszont mélységesen felháborít. Ugyan olyan emberek vagyunk, mint TI! Mindketten dolgozunk, adózunk, a társadalom hasznos tagjai vagyunk. Soha nem bántottunk senkit, soha nem aláztunk meg senkit. Soha, de soha NEM ÁRTOTTUNK SENKINEK! És köszönöm, nem akarom kezeltetni ezt az általatok betegségnek nevezett dolgot. Miért kezeltetném ki magamból? Boldog vagyok, és szerelmes. Legyen ez életem legnagyobb hibája, és akinek jól esik, az nyugodtan gyűlöljön ezért. Azt az embert csak sajnálni tudom, mert egyértelmű, hogy aki ezért gyűlöl, az még nem találta meg a maga boldogságát, amivel foglalkozhatna, és amibe kellő energiát bele fektethetne.

Talán egyetlen egy bűnünk van, és az az, hogy szeretjük egymást. De magyarázza el nekem valaki, hogy a szeretet és a kölcsönös megbecsülés az mióta bűn? Mióta visszataszító?
Hogy mit művelünk a hálószobában, azzal szerintem senkinek nem kell foglalkoznia - hiszen ahhoz senkinek semmi köze, ez a mi magánügyünk. És az, hogy megfogjuk egymás kezét az utcán, szerintem teljesen természetes. Miért ne foghatnám meg annak a kezét, akit szeretek?

A gyűlölködőknek meg egyetlen egy dolgot kívánok: legyen legalább olyan harmonikus kapcsolatok, mint az enyém. Akkor nem foglalkoznának más magán- és nemi életével, ugyanis ez a boldogtalan emberek reszortja. Nagyon sok plusz energiátok van, amit a gyűlölködésbe és az utálkozásba fektettek.

Szerintem borzasztó sok olyan család van, ahol ütik-verik a nőt, a gyereket. Ahol isznak, és megalázzák egymást. Ahol ilyen borzasztó körülmények között nő fel egy gyerek. Talán nem azzal kéne foglalkozni, hogy milyen hatás éri a gyerekeket, ha két nőt látnak az utcán kézen fogva végig sétálni, hanem azzal, hogy hány gyermeknek kell felnőnie ilyen zord és szeretet nélküli körülmények között.

És ez úton üzenem minden egyes embernek (függetlenül a nemi hovatartozásától): Ha megtalálod a magad boldogságát, a magad örömét, akkor ne félj felvállalni, és ne félj az ítélkezéstől. Valószínűleg kevesebb barátod lesz, igen, kevesen fognak maradni, de aki marad, az valóban a barátod lesz. A szeretet, legyen az bármilyen is, nem elvár, és nem követel. Aki szeret, az nem köti a szeretetét feltétekhez.

Ha tiszta a szíved, és boldog vagy, akkor jó úton jársz, legyen az társadalmilag bármennyire is elítélt dolog. Nem szabad kifele élni. Nem számít a külső máz, csak is az számít, ami belül van.
(A cikket beküldte: market)



Miért akarnak a férfiak mindig szexelni?
Miért vagyunk mi "rosszul" összerakva? Vagy csak én? Miért van,hogy a férfiak bármikor készek a szexre,és nekünk éppen máshol jár az eszünk? Miért nem akarjuk mi is mindig? Válaszolnátok? Én úgy érzem 35 évesen már nem csak ezzel kellene foglalkoznunk állandóan!!! »

A bizalom ára. Kihez mentem feleségül?!
Nem is tudom hol kezdjem el, túl frissek még az élmények, sérelmek, lezáratlan ügyek... Nagyon szerettem, tiszteltem őt, őszinte, tisztességes, egyenes jellemű, családcentrikus embernek hittem, a viselkedése sem adott okot kételkedésre sokáig. Ennek az... »





Minden jog fenntartva © 2018, www.szerelemmel.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) szerelemmel.hu | WebMinute Kft.