Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Megcsalás és szakítás

Szerelmes vagyok...

Életem legnagyobb tragikomédiája, aminek a legszebb emlékének kellene lenni... Egy igazi történet, ami velem történt meg, és zajlik körülöttem éppen most is. Nem ítélhet el érte senki, mert nem lát bele az életembe. 10 éve vagyok szerelmes, hol kicsit beteljesül, hol csak szenvedek és vergődök.

Hogy mikor kezdődött a történet? Talán mikor 18 éves lettem. 12 éve.

Megismerkedés, szülői beavatkozás, gyógyszer melletti teherbeesés és azt vettem észre, hogy együtt élek valakivel, akit nem is ismerek.

A szülők részéről a legtökéletesebb megoldásnak látszott, két gazdag család sarjai együtt alapítanak családot, könnyű így. A vagyon nincs veszélyben, az idilli képbe beillett minden.

Ő szeretett engem, mindent megtett, rengeteget dolgozott, hogy mindenünk meglegyen. De nekem hiányzott valami.
Megszületett a lányunk és rózsaszín ködbe borult minden, szebbnek láttam a kapcsolatunkat is, van remény, éljen!

A család forrongott, hogy nem "trónörököst" kaptak.

Közben leérettségiztem és főiskolára jelentkeztem. Fel is vettek első körben, szomorúságomra az orvosiról lecsúsztam, sebaj, jó lesz az üzleti is.

Aztán késett. azt gondoltam, kizárólag a rengeteg tanulás, pici gyerek, napi 200 km inga, sok stressz miatt.
Nem-nem, a teszt mást mutatott, itt biza kistesó érkezik. Az orvos a rendelőintézetben diktált a nővérnek: 11 hetes grav. Sokk... nanemár.

December volt, hideg és havas, azon a hajnalon, mikor arra ébredtem, hogy görcsölök és vérzek, nagyon vérzek.
21 hetes voltam, a régi dokim nyugdíjba vonult, nem volt kit hívni, így kerültem be az ügyeletes szülészhez.
A babának nem volt szívhangja, meg kellett szülnöm. Egy halott gyereket. Előre büntetett a sors.
Kisfiú volt. A férjem nem jött be hozzám egyetlen egyszer sem, az otthon lévő lányunkra fogta, közben pedig engem hibáztatott, hogy elvesztettem a fiát. :(

A hazamenetel napján, nem volt bent az orvos, aki nagyon kedvesen, tapintatosan próbált intézni mindent, de bejött, hogy "elengedjen"
.

Nem tudom mit láttam, csak a fájdalom, vagy az össze-vissza kuszálódott hormonjaim, de nem úgy nézett rám, mint egy betegre, hanem mint egy összetört, de igazi nőre, és az az érintés, csak egyetlen pillanatig tartott a csípőmön, de akkor belém csapott a villám ott a kórház folyosóján.

Azt hiszem akkor kezdtem el megtudni, milyen szeretni, szenvedni és megveszni a másikért.

Két héttel későbbre lettem visszarendelve és elkérte a számomat, hogy érdeklődjön hogylétem felől.
Üzenetek jöttek-mentek, de soha nem léptek át egy határt. Ismerkedtünk. Lassan tegeződtünk is.
Megtudtam, hogy felesége van, de máshol dolgozik, él, csak a hétvégéket töltik együtt, magányos volt, nagyon.

Tudta, hogy férjem van, de a kapcsolatunk minőségéről soha nem írtam neki. Flörtöltem és nem bántam, nem volt semmilyen lelkiismeret-furdalásom miatta. Éjszakákat SMS-eztünk át, úgy, hogy a férjem a másik szobában aludt.

Elérkezett az időpont, 14 nap milyen hosszú tud lenni.
Nem volt vizsgálat, az orvosi szobában beszélgettünk. Mikor mennem kellett, nagyon nehezen váltunk el egymástól, az utolsó perceket csendben egymást figyelve töltöttük az ajtóban, míg megfogta mindkét kezem, magához húzott és megcsókolt, nem követelőzően, csak finoman, én pedig visszacsókoltam. A lábaim remegni kezdtek alattam, forgott velem a világ és megszűnt körülöttünk minden.
Akkor és ott csak mi voltunk, ketten.

Reszkető testtel ültem be az autómba. Mi ez? Mi történik velem? Jóban-rosszban? Ezt én ígértem? Ezt én akartam?
Mindegy is volt, az volt a fontos, hogy a többiek mit akarnak. Botrány pedig kizárva, hisz oda a hírnév.

Még 4 kemény hét telt el az újabb találkozóig.
Minden nap kínzott a fájdalom, a poklok poklát jártam meg.

Eljött végre, igen! A magánrendelőbe utolsónak hívott be, pedig látta, hogy ott vagyok.

Az első mondata az volt, hogy "Be kell fejeznünk ezt!".
A föld rengett alattam, csak néztem rá értetlenül.
"Nem lehetsz tovább a páciensem, így nem etikus." - hatalmas kő esett le a szívemről.
Hozzám lépett és megcsókolt. Ölelt és simogatott, olyan érzéseket éltem meg, mint addig soha. Lángolt a testem, és azt kívántam bárcsak ott helyben a magáévá tenne, de nem tett.

Nem tudom meddig simogattuk és csókoltuk egymást, de a telefonom rebbentett szét minket, üvöltő férj a másik oldalon.

Azt hiszem akkor kezdett gyanakodni.
Munkát kaptam az egyik multi vezetőségénél, hurrá.
Egyelőre csak gyakorlati, de ha beválok maradhatok: Pesten.

Nem tudom, miért mondtam rá rögtön igent, de rábólintottam. Azt hiszem menekültem, az érzéseim és a zsarnokoskodás elől, ami elhatalmasodott a férjemen. Ha kiderül a viszony, engem megölnek, de jobban féltettem ŐT.

Rendszeres randijaink voltak, mindig ugyanott, heti kétszer.
Nem feküdtem le vele egyetlen egyszer sem, az őrületbe és vágyba kergető összebújásokon kívül
nem történt semmi, féltünk csalni, mindketten, bár a szívünk, már rég máshol volt otthon.

Hajnali indulások, bölcsi a lányomnak, munka, majd főiskola,visszafelé felvenni a gyereket, stb. Kikészültem. Alig aludtam, küzdöttem a ranglétrán felfelé, sikerrel.

Amira beteg lett, így pénteki nap volt, tisztán emlékszem, nem vittem magammal, anyósom volt vele.
Beszóltam a bölcsibe, irány a meló, túlóra, értekezlet, lecsúsztam egy előadásról is, már benne voltam az elszámolások és a logisztika sűrűjében, számítottam, nevem volt a cégnél.
Karriermami lettem.

Hazatelefonáltam, hogy 10 körül indulok haza, ne várjanak meg. A főnök mondta, aludjak a vállalati bérleményben, de nem akartam, húzott a szívem.

Felhívtam ŐT is, hogy másnap a szokott helyen találkozunk, meg akartam végre tenni, a testem minden porcikája rá vágyott, érte remegett.

Kicsit pihentem, ittam egy kávét, hogy fitt legyek, nem sokat segített, a Gödöllői domboknál az M3-on tempósan fejre álltam, át a szalagkorláton, azt mondták valószínűleg elaludtam. Csoda, hogy élek, a biztonsági öv mentett meg.

Kórházban ébredtem.
Vasárnap volt, mindenem fájt, amikor felébredtem, a férjem állt mellettem a telefonommal, és minden SMS-sel a kezében. BUKTA
Nem érdekelt hogy mi sajog, csak az érdekelt , hogy vajon Ő hol van? Ráküldték-e már az "embereket"?! Nem mertem kérdezni.

Alaptalanul féltem, nem nézett bele az üzeneteimbe, viszont mondta, hogy többször is keresett egy férfi, csak aznap reggel tudott vele beszélni, lemondta a nevemben a találkozót. Nem említette neki a balesetet, szegény azt hitte felültettem.

13 napot voltam kórházban, a férjem felajánlotta, hogy béreljünk egy lakást Pesten, hétfőn reggel elmegyek és péntek este haza.
Amíg tart a főiskola, ez nem ismétlődhet meg többet, nahát.

Ő pedig nem keresett egyszer sem.
Találtunk viszonylag gyorsan lakást, a lányom is kétlaki lett, a férjemmel szerdánként délután utánam jöttek, csütörtök reggel mentek haza.
Imádtam őt, és sajnáltam, hogy nem töltök vele annyi időt, mint szeretném.

Egyedül voltam, nem fizikailag.
Ha hívtam kinyomott, ha írtam nem írt vissza.

Vége.

Egyszer gondoltam egyet, már elepedtem egy ölelése után, így kocsiba ültem, tudtam melyik napokon ügyel a kórházban és bementem. 8 volt, mire odaértem.
Szülőszobában volt. Leültem a földre a szobája elé és vártam.

Mikor meglátott, először nem tudta, hogy mit keresek ott. Elmondtam neki mi történt, miért nem voltam ott akkor.

Azt hiszem érzelmileg akkor teljesültünk ki, az újra egymásra találás új érzéseket keltett, és félig az övé is lettem az orvosi szobában, soha nem ért hozzám úgy még senki, soha nem élveztem még úgy az élet kínálta élvezeteket és élveztem, hogy kényeztetem, nem csak kényszerből, muszájból csinálom.

Szerintem egyetlen perc hiányzott, hogy mindketten az egymáséi legyünk, de elengedett, azt mondta "nem megy".
Csak az övé legyek és senki másé. Hideg zuhanyként érte kipirult arcomat a mondata, és le is hűltem tőle.
Felöltöztem, és teljes szégyenben és megalázottságban hagytam ott, sarkon fordultam és mentem vissza Pestre az éjszaka közepén. Nem köszöntem, nem szóltam egy szót sem.


Hiányzott, minden eltelt napon, a szívem megszakadt érte.
Májusban hazaköltöztem, a férjem gyereket akart.

Tudtam, hogy két gyerekkel semmi esélyem új életet kezdeni, így mondtam, hogy nekem korai, nem akarok még.

Nyáron SMS-t kaptam
Evelin (az Ő felesége) terhes.
Ennyi állt benne.

Azt hiszem dühös voltam, haragudtam a világra, így belementem bosszúból a gyerekvállalásba.
A férjemnek jól jött, magához láncolt újra egy időre.
Nekem is jó megoldásnak látszott, felfüggesztődik a kényszer szex, szem előtt leszek, és a kórházban láthatom ŐT. Ha csak egy pillanatra is.

A baba sikerült, mi áprilisra vártuk, ők februárra.
Szülésznőt választottam, aki meglepő módon szimpatikus volt, mégis veszélyesnek éreztem.
Miért? Éreztem a vibrálást közte és a "dokim" közt

Így figyelhettem, locsi-fecsi volt, rájöttem volna, ha köztük történik valami.
FÉLTÉKENY voltam.

Vártam, hogy találkozzunk, nem gondoltam, hogy így fog történni.
UH-ról kifelé jövet, ablakok nyitva, a huzatban a papírom leesett, tisztára mint a filmekben: egyszerre hajoltunk le érte.

Amikor tudatosult benne, hogy én vagyok az, megragadta a karom, és bevitt az egyik vizsgálóba.

Magyarázatot akart, a menekülésemre, a terhességemre.
Vissza akartam vágni, csak annyit mondtam: "Semmi közöd hozzá!"

Ki akartam menni, visszatartott. Azt mondta, hogy élete legrosszabb döntése volt, hogy akkor -először megcsókolt, mert fenekestől felfordítottam az életét és szenved, mint a kutya, már 5 éve. Tudtam, hogy fájdalmat akar okozni. Fájt is. Az utolsó mondat, ami elhangzott akkor és ott tőle, hogy a világon mindennél jobban sajnálja, hogy az a gyerek, akit várok nem az övé.

Napi 100 SMS-t kaptam tőle ezek után, rohadtul fájt, de nem válaszoltam.
Mindennap írt.
Februárban is, mikor megszületett a lánya.
Megírta, hogy elöntötte a feleségét a gyerek iránti szerelem, ő nem tud mit kezdeni ezzel.
A babával sem, hoppá.

Áprilisban megszületett a csodálatos kisfiam, ő volt ügyeletben, mikor megérkeztem.
A férjem nem jött be, ő pedig a dokimmal és a szülésznőmmel végigasszisztálta a szülésemet. Fogta a kezemet, nem tudtam, nem akartam ellenkezni.

Újra napivá váltak az SMS-ek
.
Megírtam neki, hogy aggódok Anna, a szülésznő miatt és miatta, kinevetett.

Decemberig nem tudtam elszabadulni, minden lépésemet figyelték.

Megbeszéltünk egy randit, a barátnőm fedezett.
Egy új lakásban találkoztunk, elmondta, hogy magának vette, itt tud élni, nem veszi el előle a levegőt a felesége és a lánya.

Pezsgőztünk. Sokat. Azt hittem végre teljesül, amire évek óta várok.
Szerelmeskedtünk, és ismét abbahagytuk.
"Nem hiszem el!"

Telefonált, hallottam kivel. Anna. Istenem, újra bepalizott.

Cetlit hagytam az asztalon, ez állt rajta: " Tudtam, és soha ne keress többet!"

Részegen vezettem haza, hogy hogyan, nem tudom, a szívem akkor megszakadt, a kocsiban sírtam reggelig.

SMS-eket kaptam, folyamatosan, én voltam a hibás.
Szültem. A felesége is szült. Valaki kellett neki is, akit nem sajnált, hogy lefekszik vele, és utána otthagyja. Újra éljen! Meg vagyok becsülve?

Szép szavak voltak:
"Én vagyok az élete", "Nélkülem egy senki", stb. Közhelyek.

És ma újra itt ülök, ahogyan 10 éve is .
30 évesen, két gyerekkel.

A történet jelenleg ott tart, Ő elhagyta a feleségét, azt hitte, a lépésére én is megteszem. Nem tettem.
Cégvezető lettem, ő főorvos.
Néha összejönnek Annácskával, és továbbra is én vagyok a szerelem az életében, akivel néha találkozik, néha újra szeretkezésbe kezd, és újra faképnél hagyja félúton.
Legalább századjára. Szombaton ismét randizunk, gyereket akarok, tőle, De újra félbehagyjuk majd, mert mi csak így tudjuk.

Én pedig hagyom, hogy megtegye. Hülye vagyok, igaz?

Ááá, dehogy, kérem szépen, én SZERELMES VAGYOK!
(A cikket beküldte: csibe.cóca)



Miért olyan nehéz a társkeresés manapság?
A kérdésben ugyan ez nincs benne, de beszéljünk most a férfiak szemszögéből, abból kiindulva, hogy a pasiknak illik kezdeményezni az ismerkedést. Valakinek nehéz, valakinek kevésbé. Ez nagyjából két fontos tulajdonság arányától függ. Egyrészt a külső tulajdonság,... »
A társkeresés fortélyai, csapdái I.
Itt a portálon a babás és fogyókúrás témák után a párkapcsolati témák kerülnek elő legtöbbször. Sajnos többnyire a hűtlenkedés vonatkozásában. De megcsalni csak azt lehet, akinek van párja. Amit bizony nem is olyan egyszerű találni. Azt gondolom, társra mindenkinek szüksége van. »





Minden jog fenntartva © 2018, www.szerelemmel.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) szerelemmel.hu | WebMinute Kft.